Tisztelt szerzőtársak!
Lukáts János a Szó-kincs 2024 könyvbemutatóján elmondott gondolatai a könyvről, a pályázatról és úgy általában a költészetről, írásról.
Tisztelt szerzőtársak, kedves barátaim!
Szeretettel köszöntjük az itt megjelent alkotókat, az idén első ízben jelenlévőket, illetve mindazokat, akik már több éve örvendeztetnek meg minket írásaikkal. Természetesen köszönetet mondunk mindazoknak a szerzőknek, akik az idei évben is megtisztelték az Aposztróf Kiadót azzal, hogy a pályázatra elküldték műveiket, így – mint minden évben – nehéz feladat elé állították az antológia szerkesztőit.
A Szó-kincs évkönyv egy-egy kötetébe mindannyiszor körülbelül nyolcvan-száz írás kerül. Versek, novellák, elbeszélések – mondja az alcím, de egyszerűbb, ha a vers–próza megkülönböztetést fogadjuk el.
Az évkönyv korábbi köteteit végigpörgetve úgy tűnik, hogy folyamatosan növekszik a beküldött versek aránya. De a kötetbe végül is a verseknek mintegy negyede kerül be (vagyis a beküldött és a bekerült azért nem áll egyensúlyban). Ugyanakkor a prózai írások bár arányukban a pályamunkáknak kevesebb, mint a felét teszik ki, mégis a válogatásba nagyobb arányban kerülnek be. Téves elképzelés tehát, hogy verset írni könnyebb – mégis a körünkben megbújó magyartanárok is igazolhatják, hogy például a diákalkotók könnyebben fogadják meg a segítő szándékú javaslatokat prózai írások esetében, sőt maguk is érzik, hogy javítani, csiszolni kell alkotásukat. Ugyanez a versek esetében már sokkal kevésbé általános. Talán azért van ez így, mert a novella esetében a mű jobban eltávolodik alkotója szubjektív érzelmeitől, így a kritikai észrevételek is könnyebben elfogadhatók.
Hogy is van ez? A verseknél a témaválasztás leginkább a természetet és a szerelmet célozza meg. E két óriási témacsoport azért gyakran szűkül be vagy üresedik ki, a szerzők bizony nem tudnak mindig újat mondani, vagy új módon kifejezni magukat. Gyakran érezzük az erőltetett moralizálást, az erős didaktikus szemléletet, a közhelyszerűséget. A formához a szerző gyakran túlságosan ragaszkodik, a gondolatmenet zavaros lesz vagy beszűkül, a stílusban képzavar támad. A közlésre méltónak talált alkotásokban szerencsére ezek a hibák nem jellemzőek.
Ráadásul az idei „verstermésben” üdítő változatosság jelent meg, illetve bontakozik ki egyre jobban. A vers áhítatos és szabályok közé szorított rendszerbefoglalás helyett egyre szabadabb, személyre és alkalomra szabottabb gondolat- és érzelemépítmény lesz. Témaválasztásában bátrabb, hangvételében szabadabb – és mégis: többet idéz fel és őriz meg a hagyományos (vagy a hagyományokat megújítani képes) versformából.
A versekben egyre gyakoribb a humor, a csattanó, a szellemes összegezés (többnyire a versvégeken). Újabban a klasszikus vershagyomány is föléledni látszik: a haiku, a szonett – ha nem is gyakran – alkalmanként megjelenik. És érezteti olvasóival (hallgatóival), hogy a formai elegancia mellett a tudati összefoglalásnak is tanúi vagyunk. A haiku pedig a maga rövid soraival mozgósít, vagy továbbgondolásra biztat.
A melankólia (vagy akár a depresszió) helyett egy józanabb és kiegyensúlyozott életismeret kap hangot, óvatos optimizmus és életigenlés. Sőt, a korábbi „világító alkotók” sorai, fordulatai is földerengenek, mintha Shakespeare, Beckett vagy Villon emléke suhanna el fölöttünk. A formagazdagság egyre bátrabban érezteti jelenlétét, a bravúros szerkesztés, szó- és gondolatválasztás csak ritkán torzítja el az értelmet. A máshol korábban már ismert képek, szövegfordulatok ha bravúrosan újrahangzanak, ezzel éppen új értelmezést kapnak.
És akkor nézzük meg, hogyan jelennek meg ezek a szempontok a novellánál! Az alkotó, az olvasó azt hiheti, könnyebb egy téma megközelítése, ha novella, elbeszélés, netán útirajz világra segítése az író célja. Ez azért nem feltétlenül ilyen egyszerű, a prózai szöveg (vagy szövegalkotás) hasonlóképpen rejteget nehézséget, csapdát vagy félre magyarázatot. Vagy – még inkább – túlírást!
A téma felfedezése alkalmanként szinte kínálja magát, az író megragadja, boncolja – és nem tudja befejezni. A téma némelykor lezárhatatlan – hogy ne mondjuk –: a folyamat öncélú! Az ötlet máskor „az utcán hever”, fölvetésért, megoldásért kiált, de az ötlet – ötlet marad, megoldás nincs benne, vagy elillan a novella végére. Vagy önkényes, logikátlan megoldás kényszerül a jó kezdés után. A menekülés ilyenkor – nagyon sokszor – a szentimentalizmus, a túlzásba vitt bánat, a sóhaj. Nem biztos, hogy hiteles és valódi megoldást rejt, inkább kibújást, menekülést.
Azért évről évre formálódik a prózai írások témavilága, a szerzők egyre inkább – mondjuk így – nyitott szemmel járnak, a környezet, a változó emberközi kapcsolat, a társadalmi jelenségek előtérbe kerülése, a személyiség új alkotóelemei mindinkább helyet kapnak a prózában. A szembenézés a jövővel vagy éppen a félelem tőle mind gyakrabban kap hiteles hangot, megérzést. A józan világszemlélet sajnálatos velejárója a „negatív jövőkép”, a megérzett víziók a közelben és a távlatokban. A személyes témaválasztásban egyre több és hitelesebb az öregség árnyalt átélése, a betegségek rejtőzködése és fellobbanása, és még inkább a magány, az emberre rátörő és lerázhatatlan egyedüllét. Mindezen témák egyre gyakoribbá válása egyáltalán nem meglepő, látva mindazt, ami körülöttünk, a kis- és a nagyvilágban történik. Nehéz ezeknek az eseményeknek a hatásától elmenekülni.
A hétköznapok világa elsősorban a városi–nagyvárosi érintkezésben, cselekményekben játszik szerepet, ez a világ ezerelemű, az elemek ütköznek és vonzanak, az ember választhat közülük – és gyakran hibás ez a választás. De a jó novella a választás lehetőségét és veszélyét hitelesen tudja ábrázolni. És ha menekül, még mindig ott van (ott lehet) a pillanatnyi boldogság, amelyet meg lehet őrizni, amelyre lehet emlékezni, s amely akár a személyiség továbblépését is lehetővé teszi. Az idei évben pályázók megmutatják azt is, hogy a humor, az irónia, a szellemesség eszközei hogyan gazdagítják, teszik többértelművé írásaik üzenetét.
A Szó-kincs alkotóinak témaválasztása, szereplőválasztása, a konfliktusok hitelessége évről évre gazdagabb és színesebb. A szerzők nevének és a művek címének feltüntetése nélkül megállapítható, hogy a szerzőtársak alkotásai az ismert és elismert szerzők műveivel is fölvehetik a versenyt, nemegyszer azokkal akár egyenértékű alkotások is születhetnek.
Ezt a folyamatot akarja – sikerrel – kifejezni az irodalmi vers-, novella- és elbeszélés gyűjteményünk a nevével is, amelyet érdemes szó szerint érteni – a Szó: kincs!
A beküldött és a kötetben megjelent munkákhoz szeretettel gratulálunk, a további alkotó évekhez pedig mindenkinek sok sikert és az alkotómunkában sok örömet kívánunk.
Lukáts János
- június 5.